Michelangelo Antonioni - huwiki.org

Michelangelo Antonioni



Michelangelo Antonioni
Született 1912. szeptember 29.[1][2][3][4][5][6][7][8][9]
Ferrara[10][11][12][13]
Elhunyt 2007. július 30. (94 évesen)[14][1][2][3][4][5][6][7][8][9]
Róma[15][16][17][18]
Állampolgársága
  • olasz (1946. június 18. – 2007. július 30.)
  • olasz (1912. szeptember 29. – 1946. június 18.)
Házastársa Enrica Fico (1986–2007)
Élettárs Monica Vitti
Foglalkozása
Iskolái
  • Bolognai Egyetem (nem ismert – 1935, közgazdaságtan)
  • Experimental Centre of Cinematography (1940–1942)
Kitüntetései
Sírhely Certosa of Ferrara

A Wikimédia Commons tartalmaz Michelangelo Antonioni témájú médiaállományokat.

Michelangelo Antonioni (Ferrara, 1912. szeptember 29.Róma, 2007. július 30.) Oscar-díjas olasz filmrendező és forgatókönyvíró. „A tekintet, amely megváltoztatta a filmművészetet…” – mondják róla, és valóban az olasz és az egyetemes filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotója, Jean-Luc Godard mellett a filmnyelv egyik legjelentékenyebb megújítója. Művészete többek között Jancsó Miklósra is hatott (Oldás és kötés), aki például a hosszú beállításokat saját bevallása szerint is Antonioni nyomán kezdte alkalmazni. De Makk Károly korai „trilógiáján” (Megszállottak / Elveszett paradicsom / Az utolsó előtti ember) is felismerhető az olasz rendező kéznyoma.

Tartalomjegyzék

Élete


A kezdetek

Antonioni édesanyja szegény sorból származott, édesapja viszont szállodatulajdonos volt. (Középpolgári származása egyébként nem mellékes motívum művészete szempontjából, hiszen szinte mindegyik olasz filmje polgári miliőben játszódik.) Származása ellenére Antonioni saját bevallása szerint mindig is az alsóbb néposztályok gyerekeivel szeretett játszani, jobban megértette őket, mint saját „kasztja” gyermekeit. Apja kereskedelmi pályára szánta gyermekét, Michelangelo azonban a képzőművészet és az építészet iránt érdeklődött. Emellett zeneileg is tehetséges volt, sok évig hegedült és teniszben is kiemelkedő teljesítményeket nyújtott, egyetemista korában számos díjat megnyert (ezeket az 1940-es években, amikor Rómában tengődött, mind eladta). Egészen 27 éves koráig szülővárosában élt. Néhány évig Ferrara és Bologna között ingázott, mivel a Bolognai Egyetemre járt, itt szerzett közgazdász diplomát. Rövid ideig a bankszakmában dolgozott, s filmkritikákat írt a Corriere Padano helyi lapba.

A filmvilág kapujában

1939-ben Rómába ment, ahol részt vett az 1942-es római világkiállítás előkészületi munkálataiban. A feladat azonban nem kötötte le, ezért a Cinema folyóiratnál vállalt munkát: a lap irányítása a Duce fia, Vittorio Mussolini kezében volt. Antonioninak haladó nézetei miatt hamarosan ugyanúgy távoznia kellett a Cinemától, mint korábban a Corriere Padanótól. Három hónapig a Centro Sperimentale di Cinematografia hallgatója lett, ahol megismerkedett későbbi első feleségével, Letizia Balbonival, akivel egészen 1954-ig élt együtt. Erről Antonioni annyit nyilatkozott, hogy itt megtanulta azt a két-három alapfogást, amelyek a filmezéshez szükségesek, ennél többet nem kellett filmiskolában tanulnia. Egy időben szolgált a hadseregben, majd marxista nézetei miatt az ellenállás soraiban bujkált.

Antonioni forgatókönyvíróként került be a szakmába. Munkái közül Roberto Rossellini 1943-ban kettőt is megfilmesített: Egy pilóta visszatér, A kereszt embere. Rossellinin kívül Enrico Fulchignoni számára is dolgozott: A két Foscari című film forgatókönyvét írta. Forgatás közben számos technikai fogást lesett el a kísérletező kedvű Ubaldo Arata operatőrtől. Főleg neki köszönhetően Antonionit Franciaországba küldték, hogy a kiváló rendező, Marcel Carné asszisztense legyen A sátán követei című film forgatásán. Carné ugyan nem volt túl barátságos a fasiszta Olaszországból lényegében ellenőri-társrendezői minőségben érkező Antonionival, ám a tehetséges olasz ifjú újabb hasznos tapasztalatokra tett szert a francia művész mellett.

Az első filmek

Antonioni 30 évesen forgatta első alkotását, A Pó népe című dokumentumfilmet, amely egy akkor még nem is létező filmes irányzat, a neorealizmus egyik előfutárának tekinthető. Sajnos a végéhez közeledő háborút ez a film is megsínylette: az anyagot elkobozták, és a fasiszták bukása után délre vitték. Itt az anyag részint tönkrement, részint elveszett, s csak nehezen sikerült legalább hiányos formában rekonstruálni a második világháború után. Antonioni elmondása szerint a befejezett film negyede lett az eredetileg tervezett kétharmadának. 1945 és 1950 között Antonioni két forgatókönyvet is írt Joel Visconzinnal, de egyiket sem sikerült megvalósítaniuk. Részt vett De Sancti Tragikus hajsza (1947) című drámája forgatókönyvének elkészítésében, és sikerült újabb rövidfilmeket is rendeznie. Ezek közül a L’Amorosa Menzogna a legérdekesebb, mivel ez adta az ötletet Federico Fellini első önálló filmjéhez, A fehér sejkhez. Másik információk szerint az 1949-es Kedves Iván (Caro Ivan) című történetét Carlo Ponti vásárolt meg Antonionitól két líráért, amelyből végül az említett Fellini film megszületett..

1950-ben Antonioni talált egy producert, aki nem nagy lelkesedéssel ugyan, de finanszírozta első filmjét. Az Egy szerelem krónikája című bűnügyi melodráma cselekményében még nem annyira, de egyes formai megoldásaiban már a jellegzetes „antonionis” stílust előlegezi meg. Vagyis a külsődleges cselekményfordulatok helyett a szereplők belső világa került fókuszba. A három epizódból álló A legyőzöttek (1953) témája a háború utáni fiatalság helyzete. A film nem keltett különösebb figyelmet, ahogyan A kamélia nélküli hölgy (1953) sem. Ez utóbbi egy eladólány gyors felemelkedéséről és bukásáról szól a korszak olasz filmvilágában. Még ugyanabban az évben Antonioni Öngyilkossági kísérlet címmel dokumentumfilmet forgatott a Szerelem a városban című összeállítás számára, melyhez Federico Fellini, Carlo Lizzani, Dino Risi, Francesco Maselli és Alberto Lattuada is készített epizódokat.

A klasszikus művek

A „női filmek”

Antonioni 1955-ben forgatott alkotásával, A barátnőkkel vált igazán ismertté a filmvilágban. A mű Cesare Pavese Három magányos nő című regénye alapján készült, s a forgatókönyv megírásában két elismert írónő is részt vett. A film hatásos lenyomatát adja a városi középpolgárság világának, a szereplők egymás közötti viszonyainak bemutatásán keresztül. A kiáltás (1957) Antonioni pályafutásának legszélsőségesebben értékelt darabja. Különlegessége részben abban rejlik, hogy – a rendezőtől szokatlan módon – nem polgári, hanem munkáskörnyezetben játszódik, ám a főhős tragédiáját elsősorban saját belső kételyei okozzák. Ilyen értelemben tehát szervesen kapcsolódik Antonioni előző filmjéhez, s a későbbiekhez is.

Majd a híres tetralógiája előtt – nyilván pénzszerzés céljából – 195859-ben két színes, kosztümös nagyjátékfilmhez adott rendezői tanácsot (a stáblistán való feltüntetés nélkül): az Alberto Lattuada által rendezett Szélviharhoz (La tempesta, 1958) és a Guido Birgnone által rendezett Róma csillagaihoz (Nel segno di Roma, 1959).

Kis színházi kitérő után Antonioni 1959-ben újabb filmbe fogott: A kaland a megszokottnál is nagyobb – főleg anyagi – nehézségek kíséretében született meg, s 1960-as cannes-i díszbemutatója botrányba fulladt. Ennek egyik oka az volt, hogy Antonioni az egyébként is látszólag cselekménytelen film egyik izgalmasnak ígérkező szálát „ejtette” (nem derül ki, mi történt a szigeten eltűnt lánnyal), fittyet hányva ezzel a begyöpösödött nézői beidegződéseknek, hogy minden szálat el kell varrni. Az emberi kapcsolatok reménytelenségét közvetítő filmben az expresszív színészi játéknak éppoly fontos a szerepe, mint a kameramozgásnak, a zenének és zörejeknek. A kaland nagy felfedezése még Monica Vitti, aki ebben a filmben és a következőkben is hihetetlenül árnyalt játékával kelti életre Antonioni neurotikus hősnőit.

A következő mű, Az éjszaka (1961) Marcello Mastroianni és Jeanne Moreau főszereplésével készült. A film egy házasság, benne a házastársak súlyos válságát ábrázolja, esetenként Antonionitól is szokatlanul lassú tempóban, de egyáltalán nem unalmasan és érdektelenül. A Napfogyatkozásban (1962) Antonioni eltökélten halad előre az érzelmi problémák ábrázolásában. Bizonyos értelemben a három film trilógiát alkot: A kaland esetében azt látjuk, miként tesznek tönkre egy kialakuló kapcsolatot az érzelmi nehézségek, Az éjszakában mindezt egy házasság keretén belül figyelhetjük meg, míg A napfogyatkozás ismét Monica Vitti játszotta hősnője már túl van az elromlott kapcsolaton, s egy újabb kapcsolat kialakításának problémáival küzd. A Vörös sivatag (1964) neurotikus hősnője (megint Vitti) láthatóan számos válságot megélt már, s a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, amelyet a rideg iparváros, Ravenna nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Érdekes kísérleteit már akkor sokan vitatták, s ma már zömmel – bár kissé igazságtalanul – erőltetettnek tartják. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.

A valóság szökevényei

Antonioni munkásságának újabb szakaszában filmjei középpontjába férfi szereplők kerültek. Változást jelentett az is, hogy bár nem mondott le szereplői egymáshoz való viszonyának bemutatásáról, nagyobb hangsúlyt helyezett a főhős és a környezet kapcsolatának ábrázolására, melyet már a Vörös sivatagban is kiemelten kezelt. A megújulást a világszerte nagy feltűnést keltett, díjakkal méltán elhalmozott, de ugyanakkor sokféleképpen magyarázott és vitatott mű, az Angliában forgatott Nagyítás (1966) jelentette. Alapötlete Julio Cortázar Las babas del diablo című novellájából származik. A kiinduló helyzet krimit sejtet: Thomas, a felkapott divatfotós (David Hemmings) egy parkban látszólag ártalmatlan felvételeket készít, ám otthon, előhívás közben rádöbben arra, hogy egy gyilkosságot örökített meg. Antonionit természetesen nem az esetleges bűnügyi bonyodalmak érdeklik: ezek mellőzése A kaland hasonló rendezői szemléletét juttatja eszünkbe. A Mester számára az igazán érdekes kérdés az, hogy mihez kezd a fotós a felfedezésével? Ki tud-e törni vonzónak látszó, de mégis felszínes, hamis világából, meg tud-e ragadni valamit az igazi valóságból, képes-e valódi művésszé válni? A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenet azt sugallja, hogy Thomas beletörődik abba, hogy a látszatvalóság foglya marad. Nem érdektelen megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy egyesek magát Antonionit is azzal vádolták e film miatt, hogy nem képes az igazi valóság bemutatására, ugyanolyan szemkápráztató illúziót produkál a Nagyítással, mint filmje pantomimesei. Még hevesebb vitákat váltott ki amerikai filmje, a Zabriskie Point (1970). Ennek diák főhőse abban a hiszemben, hogy megölt egy rendőrt, elmenekül a felelősségre vonás elől egy sportrepülőn. A címbéli helyen, egy kísérteties sivatagban találkozik egy lánnyal. Egymásra találnak, ám a fiút végül lelövik a rendőrök. Sok mindent felróttak e film kapcsán Antonioninak: hogy nem hiteles a bemutatott Amerika-kép, hogy nem mutat elegendő érdeklődést és rokonszenvet a diákmozgalom iránt stb. Antonionit azonban alighanem ezúttal is jobban érdekelte az érzelmek ábrázolása: míg korábbi hősei esetében a környezet mindig nyomasztó ballasztként nehezedett az emberi kapcsolatokra, a Zabriskie Point a sivatagi helyszínnel arra adott módot, hogy mintegy „sterilen”, csak az érzelmekre koncentrálva foglalkozhasson hőseivel. Mark, a diák számára azonban a sivatag éppúgy a valóságtól menekülés szimbóluma, ahogyan a Nagyítás fényképésze számára a pantomim volt az. David Locke, a riporter zárja a valóság szökevényeinek „antonionis” sorát, ám mielőtt róla készült volna film, Antonioni más tervekkel foglalkozott.

A Kína című dokumentumfilm az Olasz Televízió (RAI) és a római kínai követség felkérésére született, ám a kész film ellen Kína nemzetközi ellenpropagandát fejtett ki, amely Antonionit mélységesen bántotta. Ezután Tecnicamente dolce címmel írt egy forgatókönyvet (jóval később magyar nyelven is megjelent), de Carlo Ponti producer végül kockázatosnak ítélte a projektet, s más témát javasolt. Így született meg Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása: riporter (1975). A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek: szinte krimibe illő a szituáció, amiből azonban Antonioni ismét egy ember belső válságának történetét bontja ki. Hőse, David Locke (Jack Nicholson) egy kietlen afrikai szállodában egy hirtelen ötlettől vezérelve személyazonosságot cserél halott szomszédjával. Saját levetett élete helyett egy ideig izgalmasnak tűnik új énje, a fegyverkereskedő, de aztán ezt is tehernek érzi. Valószínűleg rádöbben arra, hogy önmaga elől nem menekülhet egy szimpla névcserével, a személyiség nem levethető ruha. Locke bizonyos értelemben a fotós Thomas kiégettebb változata: hivatásához nem fűzi semmilyen személyes érdekeltség, s ez riporteri munkájára éppúgy igaz, mint fegyverkereskedői működésére. A mellé szegődő lány (Maria Schneider) nem egy új lehetőséget jelent számára, hanem saját belső csődjének felismeréséhez segíti hozzá.

Idős újító vagy megfáradt öregember?

1980-ban Antonioni a videotechnika lázában égett, ennek lehetőségeit kutatta. Lelkesedésében ekkor hangzott el híres mondása: „Meghalt a mozi, éljen a videó!” Az új technika kipróbálására Jean Cocteau A kétfejű sas című, korábban a szerző által már megfilmesített művét választotta: Az oberwaldi titok (1981) női főszerepére 16 év után ismét Monica Vittit kérte fel. A kissé hosszadalmas kamaradráma jelentősége ismét a színekkel való kísérletezés volt, akárcsak a Vörös sivatag esetében. Az Egy nő azonosítása (1982) című alkotása egyfajta önvallomás: rendező főhőse a valóság megragadhatatlanságának problémájával szembesül. 1984-ben a videó bűvöletében Fotoromanza címmel videóklipet rendezett a karakteresen egyéni hangú olasz énekesnő, Gianna Nannini számára. 1985-ben Antonionit szélütés érte, amelynek következményeként részlegesen lebénult, s elveszítette a beszédkészségét. Ezután felesége, Enrica segítségével kommunikált környezetével. Betegsége ellenére sem hagyott fel a filmezéssel. Néhány rövidebb dokumentumfilm mellett játékfilmeket is forgatott. Wim Wenders segítségével készült alkotását, a Túl a felhőkönt (1995) az idős mesternek kijáró tisztelettel fogadták mindenhol, de éppúgy nem sorolják jelentős alkotásai közé, ahogyan az Eros című 2004-es összeállítás általa rendezett epizódját sem (társrendezők: Steven Soderbergh, Wong Kar Wai).

2007. július 30-án hunyt el Rómában, Ingmar Bergman svéd filmrendezővel egy napon.

Filmjei


Egész estés játékfilmek

Szkeccsfilmek

Dokumentumfilmek

Fontosabb díjak és jelölések


Oscar-díj

Európai Filmdíj (Felix-díj)

BAFTA-díj

Ezüst Szalag díj

Luchino Visconti-díj

Megkapta: 1976

Cannes-i filmfesztivál

Nyugat-berlini filmfesztivál

Locarnói filmfesztivál

Velencei filmfesztivál

Magyar nyelvű kötetei


Ajánlott szakirodalom


Jegyzetek


  1. a b Integrált katalógustár . (Hozzáférés: 2014. április 9.)
  2. a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. a b Michelangelo Antonioni
  4. a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. a b Discogs (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  7. a b filmportal.de . (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  8. a b Munzinger-Archiv (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  9. a b Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  10. Integrált katalógustár . (Hozzáférés: 2014. december 10.)
  11. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Антониони Микеланджело, 2015. szeptember 28.
  12. http://www.telegraph.co.uk/news/main.jhtml?xml=/news/2007/07/31/wdirector131.xml
  13. http://www.telegraph.co.uk/news/obituaries/1559062/Michelangelo-Antonioni.html
  14. http://news.bbc.co.uk/1/hi/entertainment/6923785.stm
  15. Integrált katalógustár . (Hozzáférés: 2014. december 30.)
  16. http://www.astro.com/astro-databank/Antonioni,_Michaelangelo
  17. http://www.salon.com/ent/movies/review/2007/08/02/btm/
  18. http://www.salon.com/partner/avantgo/1708364.html
  19. https://www.europeanfilmacademy.org/European-Film-Awards-Winners-1993.80.0.html, 2019. december 8., https://web.archive.org/web/20191006123609/https://www.europeanfilmacademy.org/European-Film-Awards-Winners-1993.80.0.html

Külső hivatkozások


Idegen nyelven

Magyar nyelven

  • Filmművészetportál
  • Olaszország-portál



Kategóriák: Olasz filmrendezők | Olasz forgatókönyvírók | 1912-ben született személyek | 2007-ben elhunyt személyek | Ferraraiak | Oscar-díjasok


Dátum: 30.08.2020 06:07:14 CEST

Eredet: Wikipedia (Szerzői [Laptörténet])    Licenc: CC-by-sa-3.0

Változtatások: Az összes képet és a hozzájuk kapcsolódó legtöbb látványelemet eltávolítottuk. Néhány ikont a FontAwesome-Icons váltotta fel. Néhány sablont eltávolítottak (például „a cikk kibővítéséhez szükséges”) vagy hozzárendelte (mint például „hatjegyek”). A CSS osztályokat vagy eltávolították, vagy harmonizálták.
A Wikipedia-tól olyan linkeket, amelyek nem vezetnek cikkhez vagy kategóriához (mint például a „Redlinks”, „a szerkesztési oldalra mutató linkek”, „a portálok linkjei”), eltávolították. Minden külső linkhez tartozik egy további FontAwesome-Icon. Néhány apró változtatás mellett a médiatartályt, a térképeket, a navigációs dobozokat, a beszélt verziókat és a geomikroformátumokat eltávolítottuk.

Felhívjuk figyelmét: Mivel az adott tartalmat az adott időpontban automatikusan a Wikipedia veszi, a kézi ellenőrzés volt és nem lehetséges. Ezért a nowiki.org nem garantálja a megszerzett tartalom pontosságát és aktualitását. Ha van olyan információ, amely pillanatnyilag hibás, vagy pontatlan a képernyő, akkor nyugodtan lépjen kapcsolatba velünk: email.
Lásd még: Om oss & Adatvédelmi irányelvek.